Azt hiszem, amikor rossz fát teszünk a tűzre, az elég. Porig és nem lehet kivenni onnan, csak a nagyon kicsi darabkákat... A rossz fát tettem magamra is ilyen. Sok olyan ember, akik érdemtelenül megkapták az ember szívét... csak úgy, mert miért ne adná az ember, ha már van és ha ajándékozhat.
Igen. Jó dolog odaadni valamit, ami nem tőlem való.
A másiknak nyújtani ok nélkül, elvárás nélkül talán, de valahol azt hiszi az ember, hogy jó helyen lesz és talán megbecsülve.
Talán az idő, sok a együtt töltött nem engedi majd, hogy fájdalmat okozzon, se nekem, se magának se másnak.
Talán... Ha jól végeztük a dolgunk örökre egymás életébe maradhatunk, ha ne, akkor elég. Letagadható kis semmi marad...
Nem tudom.
Azt hiszem, soha de soha nem volt nagyobb szükségem még Istenre, mint az év végén, amikor porig égettek és még mosolyogtak is hozza, mással együtt...
Hinni Istenben! Emberben már nem!
Isten jó, de az ember tényleg más és már nem tudom hinni, hogy nem bántanak...
gyönyörűek, mint a rózsa, de annak is van tövise...
Vannak történetek, amik nem szabad hogy napvilágot lássanak...
A történet valahol 8 évvel ezelőtt kezdődött, egy nagyon kicsi kávézóban. Ott kellett volna sarkon fordulni, előtte meghajolni és szépen szólni:
- Köszi, hogy láthattalak, de túl hangos vagy, túl nagy a zajod, túl nagy az elvárás is mögötte. Mindenkinél hangosabb...meghajolni és elballagni. Nem lennék jó hozzád, nem vagyok elég, és csak elmenni, mert annyira szerettem az első pillanattól.
Köszi a figyelmet! Köszi!
December vége pont
hiányzol pont
nem olvasol pont
nem szűnik pont
üres pont
erős vár a mi Istenünk pont
mondogatom
nem hagy el sosem pont
ő nem hagy el pont
Zongora pont
csuklottam pont
fájt pont
Uram elkúrtam! Ne mondd, ne mutasd, hogy hallottál és jön a válasz, amikor a válasz, ez nem lehet. Hogy lenne pont? Istenem, látod te ezt? Könyörgöm, hagyj vele békén! Nem lát másnak, csak egy lehullott veszett termékednek, ami tőled van, de neki nem finom, holott... Oh, Uram! Köszönöm pont
Uram, Te ne is haragudj meg, de szembe mész mindennel. Képes vagy? Reggel, ébredés közben, első üzenetnek azt szánni, hogy "Az imádság működik, soha ne kételkedj?" Igen? Komolyan?
Elhiszem! Ha én elhiszem, de ezt más nem fogja! nem jó!
Hűhaaa... Eddig néha-néha még mosolyogtam is a bejegyzésein. most?! Most sírni volna jó... Tényleg hülyének érzem magam. A nő arra született amire "használják". Jobb esetben Isten, és ha még jobb eset van, akkor ajándékul lesz gyermeke is. Ez valahol itt kezdődik. Ádám és Éva. Akik itt kezdik el a megértést azok meg is értik. Bihari Viktória, ahogy az egyik nagyon nagy okos mondta ott fent: el lehet menni! Persze sejtem, hogy hamarosan Oravecz Norika nyomdokaiba lép majd, amihez kell a népszerűsítés, ami most meg is van... Kapóra jöttél valahol valakinek! Gratulálok! Ez a vélemény megint csak egy .. És most esett le. Pár percig elfelejtettem hogy mire is kéne jobban készíteni a szívemet! (MANIPULÁLTÁL!!!!) http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/bihari-viktoria-velemenye-akos-ugyben/ Bihari Viktória - csíptelek... vége
"'Nélküled, mint az olló egy fele-
van árvább ennél?"
Ezek a nélküle napok, már hajnali négykor ébresztenek és a falnak feszül csak a mellkasom, puhább esetben a takaróhoz... közben jön az üzenet, hogy "szeretlek és veled akarok élni...", de fáj. Felkelek, megmelegítem a megmaradt kávét, elszívom a cigarettám, majd a telefonom nyomkodom. E-maileket olvasok, képeket nézegetek, valami biztonságos helyre gondolok, amit nem kell őrizni állandóan. Nem kell félni és kapaszkodni valamibe, hogy maradjon.
Ma nagyon kapaszkodó napom van. Tegnap megkaptam azt az üzenetet, amire mindig is vágytam. Amit reméltem, hogy egyszer nekem is lesz egy olyan karácsonyom, ahol nem a szüleim vagy nem egyedül díszítem a fát és nem egyedül kell a fotelból néznem a tévét. Beszélgetni fontos és nem fontos dolgokról, a nem fontosakról annyit tudok, ő meg a fontosakról, a véresen komolyakról. Beszélgetni, ez a lényeg. Tegnap este, amikor megkaptam az üzenetet, bent ragadtam az autóba 10 percig. Szükségem volt rá, hogy egyedül maradjak Istennel és ő mutassa meg nekem, mi az amit akar ezzel. A mellkasomba szorult minden, a költözés miatt, meg hogy hol fogok dolgozni, a nyelvtanulás nyomasztó érzése, a megszokott napirendem felborult így is, talán néhány slukk után enyhülhet minden. Ha már ott vagyok és csak nézem, vagy amikor a kórházba megyek már, csomó dolog lepergett, amitől nem aludtam el könnyebben, korábban ébredtem, próbálom magam belefecskendezni a valóságba, ami azt mutatja, hogy szeret és ő nem adja fel, de az kérdés, hogy én hagyom-e magam. Újabb csendes cigaretta, néhány slukk, enyhülés...annyira féltem tőle. Az előzőtől, annyira féltem, hogy meg is történt... megmagyarázhatatlan rettegés fog el, ha rá gondolok. Ma egy csomó dolgot eldöntöttem. Például, hogy a német nem az esetem, akkor inkább az angol. Rágódom rajta, mert a franciával pont nem tudok semmit kezdeni. Főleg nem, ha fotózni szeretnék továbbra is.
Most meg? Igazából elfecseghetem itt az időt, de inkább megyek és szólok az engem felkérőnek, hogy rendben. Nyugodjon meg, együtt töltjük. A nagy kérdés igazából, ami a nyűgöm, hogy Isten miért hagyja bennem az előző embert? Most ismertem fel pár napja, hogy ő gonosz volt velem, én meg őrzöm, mintha szép lenne...
Valójában igyekeznem kéne a saját családomért...
Egy cédulát kéne hagynom valahol, hozzá egy gyűrűnek látszó tárggyal. Hozzám jössz? - ez lenne a felirat. Álmatlan éjszakáimon arra gondolok, hogy valaki felhív az igenével és Én azonnal, boldogan új lemezre váltok, táncolok Hozzá, vagy tánccal várom, ameddig átlépi küszöböm. Megszámlálhatatlan napokon át ide-oda rohannék apró örömökért, levenném a súlyokat a válláról, amiket Ő már nem bír vagy nem akar vagy segíteném egyik szárnyammal. Szép is lenne! Hallgatnék óvó mondataira, olykor elfogadnám a dorgálást is, egy-két szerelmes mondat előtt jó néha összeveszni is. Reggelente kiszegeznék a fürdő ajtajára egy-egy cédulát: "ma újra beléd estem", "Gyönyörű vagy"- az ajtó belső oldalára, "Ölellek" és társait. Komor reggeleken csak némán nézném, ahogy felöltözik és elsuhan. Biztos Ő kelne korábban. Megleshetném, meglephetném, az ebédfőzést nem vállalnám, inkább vacsorát készítek vagy rendelek - nem nevet. Különösebben nem vagyok jó evő, a csontjaim nem zörögnek. Különleges helyet foglalnak el az életemben a képek, emlékképek, pillanatképek és így tovább. Képkockák rabságában repülök, gondolataim kacifántos útvesztőit Én jómagam szeretem, de Neked Kedves, bizony súlyosak lesznek, főleg ha nem érted meg, hogy miért mosolyodtam el valamin, vagy miért sírtam akkor, amikor nevetni kellett volna. Nem vagyok egyszerű, most sem. Ahogy több nap van mögöttem Nélküled, annál nehezebben veszem a levegőt és egyre nagyobb idétlenségeket találok ki, mert hiányzol. Innen mellőlem... (zavarodott...) Lehetetlen! Nem jönne Hozzám. De tegyük fel, hogy mégis megtenné... Elkészítem a cédulát, hajtogatok valami karika-félét és ha ezt elolvassa - véletlenül és magára ismerne vagy Bennem épp Rá, akkor kész legyek. Mindennel." Egy év múlva Búcsúcédulát kell hagynom, hozzá a levetett gyűrűnek látszó tárggyal. Elválunk? - ez lett a felirat. Álmatlan éjszakáimon forgolódok az ágyamban, ugyanaz a lemez szól szüntelen, boldogtalanságot hirdet, láncokat zörögtet, nemeket dobál, a küszöbön csak egy kisállat ácsorog - ember már nem. Egy évig vártam a társam, hogy közösen lépjünk, hogy szárnyainkat felfelé jussunk, de végül nem jutottunk sehová, csak a múltból már ismert takarodj és hátat fordító, ordító hang maradt. Nincs mire hallgatni, nincs mit elfogadni, nincs ölelés és nincsenek egymást követő reggelek sem. Nem kell cédulákat hagyni és némán nézni sem. Nincsenek közös képek és nincsenek közös utak sem. Nem kell kitalálni mit vegyünk karácsonyra, mit készítsünk és hogy... Mára már tény. Nem jönne Hozzám és ha újra fel is tenném magamban a kérdést, már csak a bólogató "igen elválunk" állja meg a helyét. Hajtogattam, karikafélét... kész vagyok! Nem kellettem. Búcsúcédula... A templom ablakán dobtam be a szívem, mintha nem lett volna ajtó, csak egy menekülőként jutottam az oltár elé "Áldott az Úr..." csend
Rég jártam itt... a hiány oka nem kevesebb és nem is több, mint a hiány jelenléte. Hiányzott valami, amiért elmaradtam. Ha nem is sokat, de számomra egy fél örökkévalóságnak tűnt. Nem volt erőm, pedig könyörögtem érte. Hajlékommá vált a fent nevezett hiány.
Valami kétségbeesett őrültként futottam ismételten rossz karokba.
Ma, megkeményítettem a szívemet. Az "ellenségeim" letiporták a lelkemet. Képzeljétek el, ahogy belétek markol egy látszólag jóindulatú, szerethető és szerető ember, majd mind a tíz ujjával a csontotokig karmol. Szétszaggatja az addig kisimított bőrt és elmulasztja az útmutatást. Csak egy pillanat ám... nem tart sokáig, de mégis mindegyik súrlódásnál elvéreztek. Anyagból vagyunk, amit mások roncsolhatnak. Persze csak azt lehet, aki hagyja. Akibe bele lehet markolni és kapaszkodni. Az ilyen emberek másoknak gyönyörűek, csodálatosak, mert anyaguk Istentől való és a durva szövés helyett, finom anyagból valóak. Ezek a finom emberek a két kezüket Isten felé emelik és minden pillanatban Istenre néznek. Akkor is, ha nem kürtölik világgá. Nekik üzenetük van a világ felé, de másmilyen, mint a szétszaggatóknak. Teljesen más. Ők a zarándokok. Ők Istenbe kapaszkodnak és érzik... Érzik Jézus jelenlétét. Hívják őt. Magukba szívják....
Én sokszor éreztem a hiányát, nagyon sokszor nyomorultul éreztem magam és olyan isten felé futottam, aki nem fejezte be a megváltást, mert ő nem az volt, aki . . . fel sem kell feszíteni a keresztre és esélye sem volt feltámadni. Nem is akart, mert ő épp a másik oldalon áll. Minden nap. És gyötri a szaggatókat. Keserűséget, félelmet, szabadítás helyett bilincset ad csak. Állandó rettegést...
Nagyon nehezen tudom leírni ezeket a sorokat, de az elmúlt egy évem fő irányítója a gonosz volt. Istennel "csak" sakkoztam... de Ő nem volt benne. A gonosz olyan embert engedett az életembe, aki bábuként mozgatott. Várakoztatott, fényes jövőt ígért, gyengéd öleléssel magához láncolt, majd levágott magáról, mint az újszülöttet ahogy szokás. Feszült pillanat következett... vajon fellélegzem-e? Lesz-e élet?
Nem várakoztam, a gonosznak még engedelmeskedve bömbölni kezdtem, anyácska mellkasára szerettem volna feküdni, érezni a szíve dobbanását, amit addig hallottam, de Isten terve más volt. Sokkal jobb. Várakozásra intett. És én vártam... azt vártam, hogy le tudjak ülni vele és tudjunk sakkozni.
Hogy miből is áll nekem az Istennel sakkozom?
Őszintén? Imákból, igékből, jelekből, a Bibliából. Ő ad, én meg bújok hozzá, ahogy tudok. Van egy sünöm... Zs. Natan - minap jöttem rá, hogy teljesen olyan a sünöm, mint én. Ha kell, ha nem védekezik és folyamatosan puffog (mondja, mondja, mondja...). A burkolat rajta tüske, de alatta a bőr és szőr... az anyag, Isteni. Csak a tüske válaszfal olyan nehezen áttörhető. Istennek megérte jót alkotni, akkor nekem is megéri egy olyan kisállatot magamhoz ölelni, ami szúr. Valahogy így engedem magamhoz közel a szaggató embereket is.
Nagyon nehéz, de megéri. Még őket is engedni.
Borzasztóan nehéz napok vannak mögöttem és nagyon "nehéz" napok jönnek. Örömteli várakozás, Jézus várása...
Your love surrounds me when my thoughts wage war When night screams terror, there Your voice will roar Come death or shadow, God I know Your light will meet me there
When fear comes knocking, there You'll be my guide When death brings trouble, there You hold my heart Come storm or battle, God I know Your peace will meet me there
Miért pont a vereség?
Miért pont a lemondás?
Miért pont az elhagyás?
Miért pont a távolság?
Harmadik napja írom ezeket a sorokat...
Megnéztem egy fél órás dokumentumfilmet...
Kétszer éreztem, hogy sírni volna jó.
Kétszer éreztem, hogy igen, az a srác ott volt az igazi.
"A mennyben ülök, szent vagyok..."
Isten velem örül...
Minek?
Annak, hogy a saját bőröm nem azonos velem?
Annak örül, hogy fel kellett adnom a legjobb barátomat, csak azért, hogy Ő nehogy szerelmes legyen belém? Hogy le tudjon tenni? Hogy ki tudjon szorítani a szívéből? Ennek örül Isten? Vele örül?
Vele szomorú... Ez szomorú történet. Mint már írtam, kétszer, de ha helyesen akarom számolni, harmadszorra küldi el hozzám őt az Úr.
Miért? Hogy szomorú legyek? Hogy letegyem? Mit? Nincs mit letennem... Nincsenek vágyaim, nincsenek gyengéd vonzalmaim. Nincsen már cél, csak az út. Az Úrral együtt. Az ajándékok meglátását.
Szomorú Isten... Szomorú, mert hiába bátorított minket, hiába adta minden nap az ajándékokat, mi eldobtuk. Eldobtuk egymást. Ettől biztos szomorú és ettől én is szomorú vagyok.
A bizodalom megint más. Bízom az Úrban, bízom Benne. Hiszem, hogy az ő szeretete tökéletesebb az enyémnél felé. Kegyelmesebb, adakozóbb...
Hogy miért nem adhatok? Hogy tehetném?
Évekig halkan, évente 4-5 elküldött e-mail-ben tudattam vele, hogy szeretem és a hiánya nem múlt el. Hogy nem rá volt szükségem? Erre Istennek az volt a válasza, hogy harmadszorra is elküldte. Miért küldte? Általa megismerni? Vigasztalni? Örülni? együtt? Hárman?
IGEN! Hatalmas nagy igen! Hatalmas nagy igen arra, hogy Isten miért küldte.
Könnyebb lenne a gonosznak tulajdonítani, de nem lehet.
Az én identitásom az, hogy Isten gyermeke vagyok és nem tehetem meg, hogy ne szeressek.
Ellenkeznénk vele. Nem tehetem!
Mi van ha egy másik ember mégis megteszi és magára húzza azt a kabátot, ami mindenkinek azt árulja el, hogy mi csak bántjuk egymást? Hogy mi nem vagyunk jók egymásnak? Mert mi így, meg mi amúgy?
Isten mindent lát... Isten okkal engedett minket a szerelembe, Isten okkal adta az esélyt arra, hogy jóvá formálódjunk, hisz mi hárman jól működtünk együtt.
Mi ketten ugyanarra néztünk...
Kérdezhetitek mit vergődök én itt hónapok óta itt a volt szerelmem, barátom után?
A válaszom rövid lesz:
Mint az Edda dal... Elmondom majd...
Most esett le, hogy a legtöbb dalból a legtöbb esetben szeretem "kivenni" a szerelem szót.
Most esett csak le, hogy miért...
Lemondtam róla, azt mondtam Istennek, hogy legyen meg a te akaratod...
Adj új szívet! Vedd el az iránta érzett szerelmemet... és elvette. Lehet hitetlenkedni, de elvette.
Amiről viszont nem vagyok hajlandó lemondani, az a két szempár, amiben láttam Istent.
Ugyan miért lehettünk volna újra és újra egymás életében?
A válasz Istennél van... Nála az igazság...
Nála van Minden... Tőle van Minden...
Tőle kaptuk...
A barátság lélek-folyosó, belül áramló anyag-szellem.
Minél nagyobb a hiány, annál őrültebbé válok,
Egyre szélsőségesebb leszek.
Különbözni fogok önmagamtól, mindentől!
Zavaró érzéseim, álmaimba élem meg,
Szomorúan, erőszakolva alkotok egységet.
Túlcsordul álmom a valóságban,
Ringatnám lelkünk tovább, egymás után, együtt.
Naponta máshogy pulzálna szívem mellkasodon.
Tükörképed lennék; szeszélyes meztelen rohanó.
Tolongó hangos vízesése akaratodnak.
Duzzadó, fellelkesült forradalmára szívednek.
Tágas fennsíkra kísérő vándortárs.
Megújuló tavaszi virágzó jelkép.
Játszó nő; ragyogó elméd őrült hírnöke.
Istennel sakkozom érted!
Túl akarlak élni egész lényemmel!
Magam után akarlak hagyni,
Embereknek, mozgásnak, Univerzumnak,
lángoknak, szeleknek, tengernek!
Rohanj, reszkess, robbanj, remegj!
Maradsz itt Bennem,
Belém vagy írva!
mindig be kell látnom, hogy hiába szeret az ember valakit, ha a másik nem szeret, akkor minden szóért kár. Minden tett feleslegessé válik és kárba vész a sok igyekezet.
Mindig arra vágytam, hogy valaki egyszer, csak egyszer kiálljon mellettem. Alkalmasabbat sem láttam soha 31 év alatt, mint őt... Minden megvolt... a hit, a küzdés, a szeretet, Isten, a kedv, az öröm... de mégis kevés volt...
nem ütött meg, mégis vérzek.
mégis összeestem és magamon ejtettem sebet.
Alkalmatlan vagyok és alkalmatlanságomról a bizonyítványt kiállította.
ahogy bámultam
a szemében a három pontot
a vendégházban
és...
magunkra hagytuk egymást
bennünk
Nem szabad rossznak éreznem magam. Nem szabad, csak azért mert engem nem tudott kitenni a kirakatba és mutogatni... nem szabad elhagynom Istent, csak azért mert neki nem tetszett az a mód, ahogy mi voltunk, ahogy én voltam Istennel. Egyszerűbb mások életét nézegetni... tény. baromi egyszerű...
Őrülten nehéz ahhoz hozzászokni, hogy az érzéseket, gondolatokat csak is Isten kezébe tegyem le. Nehéz hozzászokni, de rájöttem, kell ez a jótevő áldozat, az erő, a csendes erő. Az amivel egymásból visszatükröződünk. Isten mindent lát, jobban mint mi emberek és jobban tudja, mikor és kit szerettünk igazán és méltányolja. Ez a legfontosabb, hogy Ő méltányolja a jóakaratot, azt a "vezérelvet", hogy szeressünk.
Egyeseknek tálcán kínáljuk önmagunkat, ha igazán szeretjük még meg is rágjuk előtte az "ételt", hogy neki kevesebb dolga legyen vele. Kiműtjük a szívünket és elkészítjük, tálaljuk. Hogy lenyeli-e a másik vagy kiköpi, az már Isten vagy az ördög akarata lesz.
Nehéz hozzászokni, hogy valakit a szívedbe zársz, a saját vérednek tekintet, minden nélkül, és ha ez még nem lenne elég, de még megpróbálsz lufikon felmászni az égbe az ő üdvéért. Áldod a pillanatot, amikor leesel és nem halsz bele. A saját örömed lesz, hogy újra felállsz és mész tovább, felé. Mert törődsz vele. Mert fontosabb az ő öröme a sajátodnál. Persze mehet bárhol valaki, nem kell létra vagy lufi, csak képzeld el, hogy mész a másikért, hogy törődsz azzal, hogy neki jó legyen. Persze, lehet hogy nem kapsz érte semmit, de te mész, ha kell, körbe-körbe, ha kell futsz, ha kell elesel, de megteszed. Mész, hogy adhass, hogy kifeküdj elé, hogy minden nélkül, csak csukott szemmel is áld a napot, hogy Isten szeretete benned is él, és az Ő fénye az alapod.
Azért azt elmondom, hogy ne mindenáron fuss. Az életed árán, már felesleges. Hogy a fenébe is futhatnál, csak úgy... ha megteszed, valami olyanért futsz, amibe belehalsz, amitől nem leszel se te se a másik áldott, se a harmadik. Esetlegesen csak érdeken alapuló futások lehetnek, amik személytelenek és Istentelenek. Ha valaki megtapos, ha tudod, hogy semmi jót nem kaptál tőle, akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért? Isten vezetett vagy az ördög? Ki adta neked? Ha Isten a válasz, rosszat nem adhattál. Ha az ördög? Akkor egy fél perc örömötök sem volt; és mennyi ilyen van... hány meg hány ember, csak úgy elhallgatja másoktól, hogy ő nem jó ember, hogy ő nem tud szeretni és mennyire nem kapott jót. Vajon őket Isten vezeti?
Baromi nehéz... Baromi nehéz úgy valakivel lenni, hogy ne várj el valamit. Hogy csak feküdjetek egymás mellett és lélegezzetek... Élmény? Igen. Érdem? Igen. Istené...
Olyan természetes, hogy egyesek megvonják a szeretetet másoktól? Nem. Meg lehet vonni a szeretetet? Le lehet tagadni? Az ellenfélhez átállni? Az ördögnek adni azt a részt, amiben szerettél valakit? Persze kérdés, hogy szeretted-e....
Egyet ma megtanultam. Sokan elvárják, hogy olyan légy, mint a tökéletes robot... de ha jól is csinálsz valamit, a legjobb esetben sincs hozzá lélek... nem arra születtünk, hogy tökéletesek legyünk. Nem azért hiszünk Istenben, hogy vég nélkül csak jót tegyünk. Lehetetlen. Ha meg is teszed, vajon hányan fognak érte szeretni? Hányan veszik észre, hogy te tökéletes vagy? Ugyan, előbb egy elmegyógyintézetbe záratnának, mintsem szeressenek.
Igen, egyesek beleléphetnek másokba... egyesek mondhatják, hogy nem szeretlek... egyesek átfesthetik a múltat korom feketére, hogy ne is tudd milyen sokszínű pillanataid voltak. Egyesek megtehetik.
Más dolog, ha valaki mellett kiállsz és futsz... mész... az időt töredékeiben megállsz mellette és megöleled. Visszatükröződsz. Istenből. Felé. Ekkor szabadulsz fel, amikor a lelked azoknak adod, akik viszont szeretik. Azoknak, akik veled együtt futnak.
Szeretni születtünk. Istent és minden embert. Ha valakivel olyan közeli a kapcsolatod, mint Istennel, annak látnia kell, hogy Isten arról az emberről mindent tud. Tudja miért van veled és segít nektek. Isten mind a kettőtöket előbb szeretett. Isten módok és elvárások nélkül szeret. Ezt mindenki tudja. Ha hazudtam, akkor tévedtünk. Isten áldása, hogy két ember találkozhat. Ha már egyszer szétválasztotta őket és mégis találkoznak, akkor lehet hogy a ti szívetek szereti egymást, csak nem hittetek eléggé Istenben, hogy az Ő műve. Ha másodszorra találkoznak és megértették, hogy Isten műve és egymás életének a részei, akkor elfogadják egymást és mennek. Ha pedig valaki mégis fogja magát és elveszi a fényt egyetlen egy embertől is akit szeret, az Isten fényét veszi el a másiktól, önmagából. Igen, Isten mindent tud. Da ha kétszer elhagysz valakit, akkor valamelyik vagy nagyon rossz ember vagy képtelen belátni és elfogadni, hogy dolguk van egymással.
Hogy áldás-e vagy átok?
Futtasd végig az életed! A múltat, a jelent, a jövőt. Vállalod a felelősséget, hogy a szerető szíved korlátozod? Csak azért, mert átoknak látod?
A tévedés jogát fenntartom.
Most itasd meg a lelked és tükröződj vissza azokban, akik rád a fényt vetették... De jusson eszedbe, hogy az a kicsi fa, amit te pár hónapja ültettél el vagy együtt tettétek, az nem egy év múlva fog téged szolgálni. Nem tudsz a törzséhez dőlni se a szerelmeddel se a barátaiddal. De! Odamehetsz és megköszönheted Istennek, hogy a másikat, a testvéredet, a barátodat, a szerelmedet, a munkatársadat az életedbe küldte.
Te bizonyára újra és újra mennél az emberért, de én nem vagyok Isten... bár mentem minden nap... s most ez nem is számít már.
Kim új életet akar, nélkülem - kim nem szeretne velem semmit - ez a kemény igazság. HA máshogy lenne, elmondta volna és hagyta volna hogy . . . mindegy... nem fontos már, hisz nem akar már szeretni.
Uram
Nem tudtam együtt imádkozni hangosan azzal az emberrel akivel szerettem volna. nem volt bátorságom nem mertem megmutatni hogy minden percben benned erősödök. Mégis köszonom az erőt hogy benne ott mozog a közösség lelke is, hogy tiszteli a te "kovetoidet" és elviseli a kulonboző emberek különböző tenni akarását.
Uram te érteni érteni fogod, mikor ezt mondom... inkább legyen gyenge, mint olyan, aki büszke és otthon esik csak össze... könyörgöm uram alázatért... kérlek tarts meg minket és vezess minket a te megbocsájtásod szerint türelmesen azok felé, akik hűtlenek vagy nem azt teszik velünk vagy másokkal amit te adtál nekik.
Az igenem Uram igen! A szeretetedre az igenem igen. örömet igyekszem adni azoknak akik nem érdemlik meg és kérlek segíts meg a hosszú úton.
Itt kérem az áldásod Emese szolgálatára, segítsd nyitott szívvel mindenki felé és azokat is akik ott lehetnek.
Uram, Én kicsi vagyok... kisebb mint a porszem... s ha valami tovább fúj én engedem... oda megyek, ahova te vezetsz...
Köszönöm a megpróbáltatást Emesével és köszönöm, hogy gondot viselsz róla és szereted a legkiválóbban...
Hiszem Uram hogy veled bármire képesek lehetünk amikor mi elfogadjuk egymást veled.
Uram légy mindig vele és beszélgessetek sokat... nyugtasd meg a szívét hogy sokkal fontosabb porszem ő az életemben minthogy csak úgy új életet kezdjek... mutasd meg neki is amit nekem, hogy az új életem ott kezdődött, ahol ti ketten együtt törtétek át a falat, amit emeltem... Köszönöm a munkád és köszönöm hogy ő lehetett az aki minden nap megmutatta, hogy nem kell félnem Tőled és köszönöm az Emese gyönyörű szeretetét is, bár a lemondó szeretete fáj de ha te úgy akarod és lesz együtt dolgunk akkor küldj el egymásnak újra minket...
Köszönöm hogy segítettél mindezt leírni, biztos hibás és nem a legszebb, de igyekszem uram mert hálás vagyok azert h ma újra elkuldtél ahhoz az emberhez akit szeretek. Köszönöm az egyedult mert igy biztosan tudom h ki az akire számithatok. Ki az aki annak ellenere szeret hogy nem vagyok tokeletes. Es ki az aki akkor is megfogja a kezem amikor nem erdemlem. Ember erre nem kepes. Koszonom h szetzuztad azt amire en azt hittem örök...
Koszonom a tanitast, de kerlek istenem Emesevel légy kegyelmesebb... Nem tehet róla hogy én ilyen vagyok és nem tudott velem lenni. Adj neki igaz baratokat, új és egyetlen szerelmet, amit te küldesz neki.
És kerlek vedd el tőle a nevemet az emlekeket az egyutt toltott szép perceket . ne emlekezzen tobbe semmire ami mi voltunk. Neki ne fájjon...
Majd én vállalom hisz én tettem... Én csabitottam el és én vittem bűnbe is.
Bocsasd meg uram, hogy szerettem.
Ő sírt, mert azt tudta, hogy mással énekeltem...
én a kanapén sírtam, ő az ágyában
elválasztva egymástól
gőze nem volt, hogy már 15 évesen is ő hiányzott az életemből.
Soha nem hitte el akkor sem... és most sem. Nem nekem, hanem Istennek nem
Mert akkor én igyekeztem a magam módján bevonni az életünkbe.
máskor is megpróbáltam...
Mutattam az énekeket, ő meg az egyiknél kirohant a konyhából és sírva kiabált velem, mert ezt ne hallgassam ez szólt akkor amikor a papáját temették.
Ő soha nem választott engem.
Soha nem hitte el, hogy őt szeretem és őt féltem és soha nem hitte el nekem, hogy minden nap arra vágyom, hogy csak hívjon és békésen mondja el milyen volt a napja...
soha nem hitt nekem... soha nem hitte el, hogy idővel minden megváltozik. a helyzetem a világom, a testem - minden.
nem hiszi el, hogy egyetlen egy dologra vágyom és azt ő simán tudja, de baszik rá, mert fontosabb mindig minden mint mi vagy én...
hol ez hol az...
tudja mitől állna vissza a rend... tudja, hogy mitől vagyok kezesbárány és mégsem akarja. pedig tudja.
Isten meg erőlködik... mutatja, de nem érzi a másik, hogy azzal hogy másért áll ki és értem nem, azzal nem lesz jobb. azzal csak kattanok egyet és szomorúságom lesz.
Nem akar szeretni
nem akar semmit
csak hogy gyűlöljön
A tőled kapott Fodor Ákos sorokra (hogy látsz-e nem tudom, csak azt tudom, hogy én vagyok...nem tudom hol vagyok...)
Az első szakításunk akkor volt, mikor megőrültem, mikor szárnyaim bontottam a keresztre. Nem vertél azonnal fel, csak olyan érzés volt, mintha egy csapásom se lehetett volna és felszédültem. Most, nincs szükség a szegre és kalapácsra. Elég a szó. Mióta csak szavakat olvasok, a magasság lett a mélység. Ilyen mélyről kell ugrani, azt hiszem, minden nélkül még mélyebbre. Dacolok. Úgy intézem, hogy hamarabb mellélépjek, hogy felbukjak. Hogy a felszínre érjek. Folytatni kell bárhol is legyek, mindjárt ugrom. Ez annyira hazugság csak, minthogy te itt vagy velem. Ebben a magasságban már nem kell maradnod. Innen már nem kell visszanézni és kiabálni, hogy szeretsz. Zuhanj csak le és Isten majd megtart, ha úgy gondolja; mielőtt egy kiálló tőr átszúrhatna Nem emelhetlek fel magasságom fölé, már nem az enyém a feladat. Túl becsületes akartál lenni! Semmi értelme az igyekezetnek, mert nincs idő, hogy belém ess újra és újra. Nincs idő, hogy kiszívd a rush-t. Itt vagy élvezel most valamit vagy nem. Már nem rendezhetünk perceket. Nem pakolhatunk ki és külön bőröndbe se. Nincs fal, amit kifessünk. Nincs hely. Nincs gyerekszoba és nincs két külön ágy sem, amire fekhetnénk. - hallom, ahogy felsír, te meg mész, én meg utánad és csak nézlek titeket - Rush nélküli öröm képzelet. Néha még, ha épp hason fekszem, magam alatt érezlek. Derékba nyomódó kezeim; mindened pont hozzám formálódott: a kéz a láb az ajkaid, pedig alig volt valami. Arccal bújnék vállad és fejed közé, de már nem is ülök melléd soha, a karjaid közt is más. Én már zuhanok a jövőbe. A jelen mellé feküdtem. Így alattam pont csak akkora üresség keletkezett, mint ami te vagy. Már nem kell ölelnem, nem kell szeretnem, csak az időt. Vigig kell futnom vele. Össze-vissza kell billennem, és míg a giccses sárga leveleket nézegetem, semmi értelmét nem látom, hogy én is velük szálljak. Most már csak gyorsan kell futnom, hogy
ne maradjak le magamról, hogy a felszegelt
szárnyaimhoz elérjek, hogy egybeolvadhassak
újra önmagammal, azzal ami én vagyok.
Hogy kit szeretek? Szedem a törött morzsákat,
szakadatlan figyelem utad, eséseid, állandóan az
utolsó imát mondom el érted. Most is
elmondtam egyet.
minden erőmet beléd tettem, mindig tovább és
nagyobbat, nehogy neked fájjon, de végül
a zuhanásod te érzed, te gyorsítod és te
nem találod a felszínt, amit Isten ajándékozott
Neked, hogy tompábbak legyenek a zajok.
Magadból való a visszhang, magadat keresed,
önmagadnak hazudsz késő szavakat.
Nem hogy velem nem billensz, de már
magadban sem esel át hozzám.
késői kérdésed köszönöm,
én már csak azt szeretem, aki bennem élő,
aki bennem úgy jár s kel, mint egy meleg
otthonában vasárnap ébredő asszony, aki
valamit az asztalra szeretne tenni.
Hogy szeretlek-e?
Hogy szeretsz-e?
Nem lehet kérdés.
Fel mersz-e velem jönni a kereszthez?
Ez lett volna az igazi kérdés.
Úgy terveztem, soha nem hagylak el.
A hit nem elég mondogatom és leveszem a parókám. Egy cédula volt a küldemény mellyel barátságot szerelmet hitet bizalmat reményt ajánlottam neki, hogy átadjam, amit tanultam. Ha csak egyszer is engem mondott ki jövőnek, hát már megérte. Abban az egy pillanatban nem volt mérleg, nem kellett söpörnie. Tüskés testem csak elfogadta és velem járt. Megpróbáltam. Zuhogott a könnycsepp megpróbálta Elment, hagytuk hogy a tavaszból kora tél legyen. Feladtuk a jogot, hogy becsületesen ő és én, én és ő, igen - nem - miért ő? miért nem én? miért mooka és miért nem fyaky? Alázat? Tisztelet? Kár a kivételért hogy elveszett és még rímelne is ha nem érkeztem volna most ide. Tudnom kell, Uram tudnom kell, bízhatok-e? Amit kaptam tarthatom-e? Szerethetek-e? Ez a jogom... befelé a szívből vagy kifelé? Elvennéd-e végre az életem, hogy élhessen nélkülem vagy tartasz és mindvégig egy üres szobát adsz? Szétrepeszted a csontjaim vagy összeölelkezünk? Mikor? Hol? Itt? Most? Kérlek! Csak csukd be a szemeim, csak fektess le és had legyek utoljára ma. Érzem, tudom mi volt a hit... hol kezdődik örökké Most! Itt! Veled! Nélküle! Egyedül! Barát, szerelem, bizalom nélkül Vegyél magadhoz, döntsd le a bábut ami vagyok. Most!
Egykor hitt szerelmemnek
(búcsú - a sorok végén pont)
Ízesedni? Velem? Már nem.
Nincs íz, semmi különleges:
de minden varázslatos. Túl
sós került az ajkaimra.
Túl azonosultam veled, túl
szaporán pulzáltál bennem.
Ki ízesít majd, ki ad teret?
Kinek ragyogsz? Nekem fel nem?
A világon valaki még beléd eshet,
lehetsz pihentető, vonzó hely.
Társ, barát, szerelem, hit, remény,
ahol én már agyonvert leszek,
te ott fogsz káprázni egész valódban.
Feleség, anya, tanító, alkotó önmagad.
Tartom a fényképed, mozdulatlan szemed nézem, halálom lesz a születésem.
Magadban keress. Veled születtem. Veled, nekünk helyet itt találtam. Örököst, amit ígértem. Elvétettem? Bánom. Gyenge vagyok? Vállalom.
Elvetéltél, nem merítettél tovább, mozdulatlan bőséged ég bennem. Érzed?
Csak márványt ne! Csak sírba ne! Vigyél inkább te oda, ahova magadat akartad egykor és nézzük meg. Legyünk végre együtt. Vigyél el!
Temess el, már meghaltam benned.
Most átmegyek az úton: vigyázz rám, ne ess belém, lépj tovább. Add a részleteid másnak, osszák ők el, mit benned egészet hagytam. Feküdj a vízre, gerincedre vigyázz, egy rossz mozdulat és becsukhatod az ajtód. Becsuktad. Te nem tudod, hogy én azóta is minden lélegzetemben, minden fában, minden levélben, feltorlódott szeretetemben ott könyököltem az ágyadnál? Most már persze fekszem, szárazabb lett ajkam, szögletesebb hitem. Egy érkezés kellett csak. Egy óriási fellobbanás, végtelen-parázs menedék.
Nem vagyok én csoda, csak egy ember, aki szeretett. Aki átmegy az utcán és belefagy a világba. Te temess el! Te vigyél el! Adj az Urnak! Uram vegyél magadhoz!
Most! Itt! Veled!
Nélküle! Egyedül!
Feküdj le velem és ébredj nélkülem... Örökké!
-Hello. Öngyilkosok vonala?
-Igen.
-Hogy hívnak?
-Anett.
-Ez francia név?
-Igen, szétcseszem az agyam
-Ne, várj! Beszéljünk!
-Nem beszedem a bogyókat.
-Milyeneket?
-Kék, piros, zöld, sárga...az egész elcseszett szivárvány színei.
-Hol vagy?
- Egy városban, ez a város kikészít. A nőm elhagyott.
-Szereted?
- igazán.
-Egyedül vagyok. Mint mindannyian. A bolondokat tisztelik, engem lenéznek.
