Eldölt...

A tőled kapott Fodor Ákos sorokra
(hogy látsz-e nem tudom, csak azt tudom,
hogy én vagyok...nem tudom hol vagyok...)


Az első szakításunk
akkor volt, mikor megőrültem, mikor szárnyaim bontottam a
keresztre. Nem vertél azonnal fel, csak olyan
érzés volt, mintha egy csapásom se lehetett volna
és felszédültem. Most,
nincs szükség a szegre és kalapácsra. Elég a szó.
Mióta csak szavakat olvasok, a magasság lett a mélység.
Ilyen mélyről kell ugrani, azt hiszem,
minden nélkül még mélyebbre.
Dacolok. Úgy intézem, hogy hamarabb mellélépjek,
hogy felbukjak. Hogy a felszínre érjek.
Folytatni kell bárhol is legyek, mindjárt
ugrom. Ez annyira
hazugság csak, minthogy te itt vagy velem.
Ebben a magasságban már nem kell maradnod.
Innen már nem kell visszanézni és kiabálni,
hogy szeretsz.
Zuhanj csak le és Isten majd megtart,
ha úgy gondolja; mielőtt egy kiálló tőr
átszúrhatna
Nem emelhetlek fel magasságom fölé,
már nem az enyém a feladat.
Túl becsületes akartál lenni!
Semmi értelme az igyekezetnek, mert
nincs idő, hogy belém ess újra és újra.
Nincs idő, hogy kiszívd a rush-t. 
Itt vagy élvezel most valamit vagy nem. 
Már nem rendezhetünk perceket. Nem 
pakolhatunk ki és külön bőröndbe se. 
Nincs fal, amit kifessünk. Nincs hely. 
Nincs gyerekszoba és nincs két 
külön ágy sem, amire fekhetnénk.
- hallom, ahogy felsír, te meg mész,
én meg utánad és csak nézlek titeket - 
Rush nélküli öröm képzelet. 
Néha még, ha épp hason fekszem, magam alatt
érezlek. Derékba nyomódó kezeim;
mindened pont hozzám formálódott:
a kéz a láb az ajkaid, pedig alig volt valami.
Arccal bújnék vállad és fejed közé, de már
nem is ülök melléd soha, a karjaid közt is más.
Én már zuhanok a jövőbe.
A jelen mellé feküdtem.
Így alattam pont csak akkora üresség
keletkezett, mint ami te vagy.
Már nem kell ölelnem, nem kell szeretnem,
csak az időt. Vigig kell futnom vele.
Össze-vissza kell billennem,
és míg a giccses sárga leveleket nézegetem,
semmi értelmét nem látom, hogy én is
velük szálljak.
Most már csak gyorsan kell futnom, hogy

ne maradjak le magamról, hogy a felszegelt

szárnyaimhoz elérjek, hogy egybeolvadhassak

újra önmagammal, azzal ami én vagyok.
Hogy kit szeretek? Szedem a törött morzsákat,

szakadatlan figyelem utad, eséseid, állandóan az
utolsó imát mondom el érted. Most is

elmondtam egyet. 

minden erőmet beléd tettem, mindig tovább és 

nagyobbat, nehogy neked fájjon, de végül

a zuhanásod te érzed, te gyorsítod és te
nem találod a felszínt, amit Isten ajándékozott 

Neked, hogy tompábbak legyenek a zajok. 

Magadból való a visszhang, magadat keresed, 

önmagadnak hazudsz késő szavakat. 

Nem hogy velem nem billensz, de már 

magadban sem esel át hozzám. 

késői kérdésed köszönöm,

én már csak azt szeretem, aki bennem élő,

aki bennem úgy jár s kel, mint egy meleg

otthonában vasárnap ébredő asszony, aki 

valamit az asztalra szeretne tenni.

Hogy szeretlek-e? 

Hogy szeretsz-e? 

Nem lehet kérdés. 

Fel mersz-e velem jönni a kereszthez? 

Ez  lett volna az igazi kérdés. 

Úgy terveztem, soha nem hagylak el.

A hit nem elég
mondogatom és 
leveszem a parókám.
Egy cédula volt
a küldemény
mellyel barátságot
szerelmet
hitet
bizalmat
reményt
ajánlottam neki,
hogy átadjam,
amit tanultam.
Ha csak egyszer is 
engem mondott ki
jövőnek, 
hát már megérte.
Abban az egy 
pillanatban
nem volt mérleg,
nem kellett söpörnie.
Tüskés testem csak 
elfogadta
és 
velem járt.
Megpróbáltam.
Zuhogott a könnycsepp
megpróbálta
Elment, hagytuk hogy
a tavaszból kora tél legyen.
Feladtuk a jogot,
hogy becsületesen
ő és én, én és ő, igen - nem
- miért ő? miért nem én? 
miért mooka és
miért nem fyaky? 
Alázat? Tisztelet? 
Kár a kivételért
hogy elveszett
és még rímelne is 
ha nem érkeztem 
volna most ide.
Tudnom kell, 
Uram tudnom kell,
bízhatok-e?
Amit kaptam 
tarthatom-e?
Szerethetek-e?
Ez a jogom...
befelé a szívből
vagy kifelé?

Elvennéd-e végre 
az életem, hogy
élhessen nélkülem
vagy tartasz
és mindvégig 
egy üres szobát 
adsz? 
Szétrepeszted a csontjaim
vagy összeölelkezünk?
Mikor? Hol? Itt? 
Most? Kérlek! 
Csak csukd be a szemeim,
csak fektess le és 
had legyek utoljára ma.

Érzem, tudom mi 
volt a hit...
hol kezdődik 
örökké

Most! Itt! Veled!
Nélküle! Egyedül!

Barát,
szerelem,
bizalom
nélkül

Vegyél magadhoz,
döntsd le a bábut
ami vagyok.

Most! 



Egykor hitt szerelmemnek 

(búcsú - a sorok végén pont)

Ízesedni? Velem? Már nem. 

Nincs íz, semmi különleges:

de minden varázslatos. Túl

sós került az ajkaimra.

Túl azonosultam veled, túl

szaporán pulzáltál bennem.

Ki ízesít majd, ki ad teret? 

Kinek ragyogsz? Nekem fel nem?

A világon valaki még beléd eshet,

lehetsz pihentető, vonzó hely.

Társ, barát, szerelem, hit, remény,

ahol én már agyonvert leszek, 

te ott fogsz káprázni egész valódban.

Feleség, anya, tanító, alkotó önmagad.

Tartom a fényképed, mozdulatlan szemed nézem, halálom lesz a születésem. Magadban keress. Veled születtem. Veled, nekünk helyet itt találtam. Örököst, amit ígértem. Elvétettem? Bánom. Gyenge vagyok? Vállalom. Elvetéltél, nem merítettél tovább, mozdulatlan bőséged ég bennem. Érzed? Csak márványt ne! Csak sírba ne! Vigyél inkább te oda, ahova magadat akartad egykor és nézzük meg. Legyünk végre együtt. Vigyél el! Temess el, már meghaltam benned. Most átmegyek az úton: vigyázz rám, ne ess belém, lépj tovább. Add a részleteid másnak, osszák ők el, mit benned egészet hagytam. Feküdj a vízre, gerincedre vigyázz, egy rossz mozdulat és becsukhatod az ajtód. Becsuktad. Te nem tudod, hogy én azóta is minden lélegzetemben, minden fában, minden levélben, feltorlódott szeretetemben ott könyököltem az ágyadnál? Most már persze fekszem, szárazabb lett ajkam, szögletesebb hitem. Egy érkezés kellett csak. Egy óriási fellobbanás, végtelen-parázs menedék. Nem vagyok én csoda, csak egy ember, aki szeretett. Aki átmegy az utcán és belefagy a világba. Te temess el! Te vigyél el! Adj az Urnak! Uram vegyél magadhoz! Most! Itt! Veled! Nélküle! Egyedül!

Feküdj le velem és ébredj nélkülem... Örökké! -Hello. Öngyilkosok vonala? -Igen. -Hogy hívnak? -Anett. -Ez francia név? -Igen, szétcseszem az agyam -Ne, várj! Beszéljünk! -Nem beszedem a bogyókat. -Milyeneket? -Kék, piros, zöld, sárga...az egész elcseszett szivárvány színei. -Hol vagy? - Egy városban, ez a város kikészít. A nőm elhagyott. -Szereted? - igazán. -Egyedül vagyok. Mint mindannyian. A bolondokat tisztelik, engem lenéznek. -Én tisztellek amiért felhívtál.