Miért pont a vereség?
Miért pont a lemondás?
Miért pont az elhagyás?
Miért pont a távolság?
Harmadik napja írom ezeket a sorokat...
Megnéztem egy fél órás dokumentumfilmet...
Kétszer éreztem, hogy sírni volna jó.
Kétszer éreztem, hogy igen, az a srác ott volt az igazi.
"A mennyben ülök, szent vagyok..."
Isten velem örül...
Minek?
Annak, hogy a saját bőröm nem azonos velem?
Annak örül, hogy fel kellett adnom a legjobb barátomat, csak azért, hogy Ő nehogy szerelmes legyen belém? Hogy le tudjon tenni? Hogy ki tudjon szorítani a szívéből? Ennek örül Isten? Vele örül?
Vele szomorú... Ez szomorú történet. Mint már írtam, kétszer, de ha helyesen akarom számolni, harmadszorra küldi el hozzám őt az Úr.
Miért? Hogy szomorú legyek? Hogy letegyem? Mit? Nincs mit letennem... Nincsenek vágyaim, nincsenek gyengéd vonzalmaim. Nincsen már cél, csak az út. Az Úrral együtt. Az ajándékok meglátását.
Szomorú Isten... Szomorú, mert hiába bátorított minket, hiába adta minden nap az ajándékokat, mi eldobtuk. Eldobtuk egymást. Ettől biztos szomorú és ettől én is szomorú vagyok.
A bizodalom megint más. Bízom az Úrban, bízom Benne. Hiszem, hogy az ő szeretete tökéletesebb az enyémnél felé. Kegyelmesebb, adakozóbb...
Hogy miért nem adhatok? Hogy tehetném?
Évekig halkan, évente 4-5 elküldött e-mail-ben tudattam vele, hogy szeretem és a hiánya nem múlt el. Hogy nem rá volt szükségem? Erre Istennek az volt a válasza, hogy harmadszorra is elküldte. Miért küldte? Általa megismerni? Vigasztalni? Örülni? együtt? Hárman?
IGEN! Hatalmas nagy igen! Hatalmas nagy igen arra, hogy Isten miért küldte.
Könnyebb lenne a gonosznak tulajdonítani, de nem lehet.
Az én identitásom az, hogy Isten gyermeke vagyok és nem tehetem meg, hogy ne szeressek.
Ellenkeznénk vele. Nem tehetem!
Mi van ha egy másik ember mégis megteszi és magára húzza azt a kabátot, ami mindenkinek azt árulja el, hogy mi csak bántjuk egymást? Hogy mi nem vagyunk jók egymásnak? Mert mi így, meg mi amúgy?
Isten mindent lát... Isten okkal engedett minket a szerelembe, Isten okkal adta az esélyt arra, hogy jóvá formálódjunk, hisz mi hárman jól működtünk együtt.
Mi ketten ugyanarra néztünk...
Kérdezhetitek mit vergődök én itt hónapok óta itt a volt szerelmem, barátom után?
A válaszom rövid lesz:
Mint az Edda dal... Elmondom majd...
Most esett le, hogy a legtöbb dalból a legtöbb esetben szeretem "kivenni" a szerelem szót.
Most esett csak le, hogy miért...
Lemondtam róla, azt mondtam Istennek, hogy legyen meg a te akaratod...
Adj új szívet! Vedd el az iránta érzett szerelmemet... és elvette. Lehet hitetlenkedni, de elvette.
Amiről viszont nem vagyok hajlandó lemondani, az a két szempár, amiben láttam Istent.
Ugyan miért lehettünk volna újra és újra egymás életében?
A válasz Istennél van... Nála az igazság...
Nála van Minden... Tőle van Minden...
Tőle kaptuk...
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése