. . .

Azt hiszem, amikor rossz fát teszünk a tűzre, az elég. Porig és nem lehet kivenni onnan, csak a nagyon kicsi darabkákat... A rossz fát tettem magamra is ilyen. Sok olyan ember, akik érdemtelenül megkapták az ember szívét... csak úgy, mert miért ne adná az ember, ha már van és ha ajándékozhat.
Igen. Jó dolog odaadni valamit, ami nem tőlem való.
A másiknak nyújtani ok nélkül, elvárás nélkül talán, de valahol azt hiszi az ember, hogy jó helyen lesz és talán megbecsülve.
Talán az idő, sok a együtt töltött nem engedi majd, hogy fájdalmat okozzon, se nekem, se magának se másnak.
Talán... Ha jól végeztük a dolgunk örökre egymás életébe maradhatunk, ha ne, akkor elég. Letagadható kis semmi marad...
Nem tudom.
Azt hiszem, soha de soha nem volt nagyobb szükségem még Istenre, mint az év végén, amikor porig égettek és még mosolyogtak is hozza, mással együtt...

Hinni Istenben! Emberben már nem!

Isten jó, de az ember tényleg más és már nem tudom hinni, hogy nem bántanak...
gyönyörűek, mint a rózsa, de annak is van tövise...

...

Vannak történetek, amik nem szabad hogy napvilágot lássanak...

A történet valahol 8 évvel ezelőtt kezdődött, egy nagyon kicsi kávézóban. Ott kellett volna sarkon fordulni, előtte meghajolni és szépen szólni:
- Köszi, hogy láthattalak, de túl hangos vagy, túl nagy a zajod, túl nagy az elvárás is mögötte. Mindenkinél hangosabb...meghajolni és elballagni. Nem lennék jó hozzád, nem vagyok elég, és csak elmenni, mert annyira szerettem az első pillanattól.


Köszi a figyelmet! Köszi!


December vége pont
hiányzol pont
nem olvasol pont
nem szűnik pont
üres pont
erős vár a mi Istenünk pont
mondogatom
nem hagy el sosem pont
ő nem hagy el pont

Zongora pont
csuklottam pont
fájt pont


Uram elkúrtam! Ne mondd, ne mutasd, hogy hallottál és jön a válasz, amikor a válasz, ez nem lehet. Hogy lenne pont? Istenem, látod te ezt? Könyörgöm, hagyj vele békén! Nem lát másnak, csak egy lehullott veszett termékednek, ami tőled van, de neki nem finom, holott... Oh, Uram! Köszönöm pont
Uram, Te ne is haragudj meg, de szembe mész mindennel. Képes vagy? Reggel, ébredés közben, első üzenetnek azt szánni, hogy "Az imádság működik, soha ne kételkedj?" Igen? Komolyan?
Elhiszem! Ha én elhiszem, de ezt más nem fogja! nem jó!

Fáj pont

december vége pont!

Blog pont -
ki gondolná pont?

bihari viktória és ákos és a karácsony előtti manipuláció

Hűhaaa... Eddig néha-néha még mosolyogtam is a bejegyzésein. most?! Most sírni volna jó... 
Tényleg hülyének érzem magam. A nő arra született amire "használják". Jobb esetben Isten, és ha még jobb eset van, akkor ajándékul lesz gyermeke is. Ez valahol itt kezdődik. Ádám és Éva. Akik itt kezdik el a megértést azok meg is értik. Bihari Viktória, ahogy az egyik nagyon nagy okos mondta ott fent: el lehet menni! Persze sejtem, hogy hamarosan Oravecz Norika nyomdokaiba lép majd, amihez kell a népszerűsítés, ami most meg is van... Kapóra jöttél valahol valakinek! Gratulálok! 
Ez a vélemény megint csak egy .. És most esett le. Pár percig elfelejtettem hogy mire is kéne jobban készíteni a szívemet! (MANIPULÁLTÁL!!!!)


http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/bihari-viktoria-velemenye-akos-ugyben/

Bihari Viktória - csíptelek... 
vége

Nélküled, mint az olló egy fele- van árvább ennél?

"'Nélküled, mint az olló egy fele-
van árvább ennél?"

Ezek a nélküle napok, már hajnali négykor ébresztenek és a falnak feszül csak a mellkasom, puhább esetben a takaróhoz... közben jön az üzenet, hogy "szeretlek és veled akarok élni...", de fáj. Felkelek, megmelegítem a megmaradt kávét, elszívom a cigarettám, majd a telefonom nyomkodom. E-maileket olvasok, képeket nézegetek, valami biztonságos helyre gondolok, amit nem kell őrizni állandóan. Nem kell félni és kapaszkodni valamibe, hogy maradjon.
Ma nagyon kapaszkodó napom van. Tegnap megkaptam azt az üzenetet, amire mindig is vágytam. Amit reméltem, hogy egyszer nekem is lesz egy olyan karácsonyom, ahol nem a szüleim vagy nem egyedül díszítem a fát és nem egyedül kell a fotelból néznem a tévét. Beszélgetni fontos és nem fontos dolgokról, a nem fontosakról annyit tudok, ő meg a fontosakról, a véresen komolyakról. Beszélgetni, ez a lényeg. Tegnap este, amikor megkaptam az üzenetet, bent ragadtam az autóba 10 percig. Szükségem volt rá, hogy egyedül maradjak Istennel és ő mutassa meg nekem, mi az amit akar ezzel. A mellkasomba szorult minden, a költözés miatt, meg hogy hol fogok dolgozni, a nyelvtanulás nyomasztó érzése, a megszokott napirendem felborult így is, talán néhány slukk után enyhülhet minden. Ha már ott vagyok és csak nézem, vagy amikor a kórházba megyek már, csomó dolog lepergett, amitől nem aludtam el könnyebben, korábban ébredtem, próbálom magam belefecskendezni a valóságba, ami azt mutatja, hogy szeret és ő nem adja fel, de az kérdés, hogy én hagyom-e magam. Újabb csendes cigaretta, néhány slukk, enyhülés...annyira féltem tőle. Az előzőtől, annyira féltem, hogy meg is történt... megmagyarázhatatlan rettegés fog el, ha rá gondolok. Ma egy csomó dolgot eldöntöttem. Például, hogy a német nem az esetem, akkor inkább az angol. Rágódom rajta, mert a franciával pont nem tudok semmit kezdeni. Főleg nem, ha fotózni szeretnék továbbra is.
Most meg? Igazából elfecseghetem itt az időt, de inkább megyek és szólok az engem felkérőnek, hogy rendben. Nyugodjon meg, együtt töltjük. A nagy kérdés igazából, ami a nyűgöm, hogy Isten miért hagyja bennem az előző embert? Most ismertem fel pár napja, hogy ő gonosz volt velem, én meg őrzöm, mintha szép lenne...
Valójában igyekeznem kéne a saját családomért...


pont

A céduláról másként

 Egy cédulát kéne hagynom valahol, hozzá egy gyűrűnek látszó tárggyal. Hozzám jössz? - ez lenne a felirat. Álmatlan éjszakáimon arra gondolok, hogy valaki felhív az igenével és Én azonnal, boldogan új lemezre váltok, táncolok Hozzá, vagy tánccal várom, ameddig átlépi küszöböm. Megszámlálhatatlan napokon át ide-oda rohannék apró örömökért, levenném a súlyokat a válláról, amiket Ő már nem bír vagy nem akar vagy segíteném egyik szárnyammal. Szép is lenne! Hallgatnék óvó mondataira, olykor elfogadnám a dorgálást is, egy-két szerelmes mondat előtt jó néha összeveszni is. Reggelente kiszegeznék a fürdő ajtajára egy-egy cédulát: "ma újra beléd estem", "Gyönyörű vagy"- az ajtó belső oldalára, "Ölellek" és társait. Komor reggeleken csak némán nézném, ahogy felöltözik és elsuhan. Biztos Ő kelne korábban. Megleshetném, meglephetném, az ebédfőzést nem vállalnám, inkább vacsorát készítek vagy rendelek - nem nevet. Különösebben nem vagyok jó evő, a csontjaim nem zörögnek. Különleges helyet foglalnak el az életemben a képek, emlékképek, pillanatképek és így tovább. Képkockák rabságában repülök, gondolataim kacifántos útvesztőit Én jómagam szeretem, de Neked Kedves, bizony súlyosak lesznek, főleg ha nem érted meg, hogy miért mosolyodtam el valamin, vagy miért sírtam akkor, amikor nevetni kellett volna. Nem vagyok egyszerű, most sem. Ahogy több nap van mögöttem Nélküled, annál nehezebben veszem a levegőt és egyre nagyobb idétlenségeket találok ki, mert hiányzol. Innen mellőlem... (zavarodott...) Lehetetlen! Nem jönne Hozzám. De tegyük fel, hogy mégis megtenné... Elkészítem a cédulát, hajtogatok valami karika-félét és ha ezt elolvassa - véletlenül és magára ismerne vagy Bennem épp Rá, akkor kész legyek. Mindennel."

Egy év múlva

Búcsúcédulát kell hagynom, hozzá a levetett gyűrűnek látszó tárggyal. Elválunk? - ez lett a felirat. Álmatlan éjszakáimon forgolódok az ágyamban, ugyanaz a lemez szól szüntelen, boldogtalanságot hirdet, láncokat zörögtet, nemeket dobál, a küszöbön csak egy kisállat ácsorog - ember már nem. Egy évig vártam a társam, hogy közösen lépjünk, hogy szárnyainkat felfelé jussunk, de végül nem jutottunk sehová, csak a múltból már ismert takarodj és hátat fordító, ordító hang maradt. Nincs mire hallgatni, nincs mit elfogadni, nincs ölelés és nincsenek egymást követő reggelek sem. Nem kell cédulákat hagyni és némán nézni sem. Nincsenek közös képek és nincsenek közös utak sem. Nem kell kitalálni mit vegyünk karácsonyra, mit készítsünk és hogy... Mára már tény. Nem jönne Hozzám és ha újra fel is tenném magamban a kérdést, már csak a bólogató "igen elválunk" állja meg a helyét. Hajtogattam, karikafélét... kész vagyok! Nem kellettem. 

Búcsúcédula...

A templom ablakán dobtam be a szívem,
mintha nem lett volna ajtó,
csak egy menekülőként jutottam
az oltár elé

"Áldott az Úr..." 


csend 

Szaggatók

Rég jártam itt... a hiány oka nem kevesebb és nem is több, mint a hiány jelenléte. Hiányzott valami, amiért elmaradtam. Ha nem is sokat, de számomra egy fél örökkévalóságnak tűnt. Nem volt erőm, pedig könyörögtem érte. Hajlékommá vált a fent nevezett hiány.
Valami kétségbeesett őrültként futottam ismételten rossz karokba.
Ma, megkeményítettem a szívemet. Az "ellenségeim" letiporták a lelkemet. Képzeljétek el, ahogy belétek markol egy látszólag jóindulatú, szerethető és szerető ember, majd mind a tíz ujjával a csontotokig karmol. Szétszaggatja az addig kisimított bőrt és elmulasztja az útmutatást. Csak egy pillanat ám... nem tart sokáig, de mégis mindegyik súrlódásnál elvéreztek. Anyagból vagyunk, amit mások roncsolhatnak. Persze csak azt lehet, aki hagyja. Akibe bele lehet markolni és kapaszkodni. Az ilyen emberek másoknak gyönyörűek, csodálatosak, mert anyaguk Istentől való és a durva szövés helyett, finom anyagból valóak. Ezek a finom emberek a két kezüket Isten felé emelik és minden pillanatban Istenre néznek. Akkor is, ha nem kürtölik világgá. Nekik üzenetük van a világ felé, de másmilyen, mint a szétszaggatóknak. Teljesen más. Ők a zarándokok. Ők Istenbe kapaszkodnak és érzik... Érzik Jézus jelenlétét. Hívják őt. Magukba szívják....

Én sokszor éreztem a hiányát, nagyon sokszor nyomorultul éreztem magam és olyan isten felé futottam, aki nem fejezte be a megváltást, mert ő nem az volt, aki . . . fel sem kell feszíteni a keresztre és esélye sem volt feltámadni. Nem is akart, mert ő épp a másik oldalon áll. Minden nap. És gyötri a szaggatókat. Keserűséget, félelmet, szabadítás helyett bilincset ad csak. Állandó rettegést...

Nagyon nehezen tudom leírni ezeket a sorokat, de az elmúlt egy évem fő irányítója a gonosz volt. Istennel "csak" sakkoztam... de Ő nem volt benne. A gonosz olyan embert engedett az életembe, aki bábuként mozgatott. Várakoztatott, fényes jövőt ígért, gyengéd öleléssel magához láncolt, majd levágott magáról, mint az újszülöttet ahogy szokás. Feszült pillanat következett... vajon fellélegzem-e? Lesz-e élet?
Nem várakoztam, a gonosznak még engedelmeskedve bömbölni kezdtem, anyácska mellkasára szerettem volna feküdni, érezni a szíve dobbanását, amit addig hallottam, de Isten terve más volt. Sokkal jobb. Várakozásra intett. És én vártam... azt vártam, hogy le tudjak ülni vele és tudjunk sakkozni.
Hogy miből is áll nekem az Istennel sakkozom?
Őszintén? Imákból, igékből, jelekből, a Bibliából. Ő ad, én meg bújok hozzá, ahogy tudok. Van egy sünöm... Zs. Natan - minap jöttem rá, hogy teljesen olyan a sünöm, mint én. Ha kell, ha nem védekezik és folyamatosan puffog (mondja, mondja, mondja...). A burkolat rajta tüske, de alatta a bőr és szőr... az anyag, Isteni. Csak a tüske válaszfal olyan nehezen áttörhető. Istennek megérte jót alkotni, akkor nekem is megéri egy olyan kisállatot magamhoz ölelni, ami szúr. Valahogy így engedem magamhoz közel a szaggató embereket is.
Nagyon nehéz, de megéri. Még őket is engedni.

Borzasztóan nehéz napok vannak mögöttem és nagyon "nehéz" napok jönnek. Örömteli várakozás, Jézus várása...

Burok hasadásra várok...