Egy cédulát kéne hagynom valahol, hozzá egy gyűrűnek látszó tárggyal. Hozzám jössz? - ez lenne a felirat. Álmatlan éjszakáimon arra gondolok, hogy valaki felhív az igenével és Én azonnal, boldogan új lemezre váltok, táncolok Hozzá, vagy tánccal várom, ameddig átlépi küszöböm. Megszámlálhatatlan napokon át ide-oda rohannék apró örömökért, levenném a súlyokat a válláról, amiket Ő már nem bír vagy nem akar vagy segíteném egyik szárnyammal. Szép is lenne! Hallgatnék óvó mondataira, olykor elfogadnám a dorgálást is, egy-két szerelmes mondat előtt jó néha összeveszni is. Reggelente kiszegeznék a fürdő ajtajára egy-egy cédulát: "ma újra beléd estem", "Gyönyörű vagy"- az ajtó belső oldalára, "Ölellek" és társait. Komor reggeleken csak némán nézném, ahogy felöltözik és elsuhan. Biztos Ő kelne korábban. Megleshetném, meglephetném, az ebédfőzést nem vállalnám, inkább vacsorát készítek vagy rendelek - nem nevet. Különösebben nem vagyok jó evő, a csontjaim nem zörögnek. Különleges helyet foglalnak el az életemben a képek, emlékképek, pillanatképek és így tovább. Képkockák rabságában repülök, gondolataim kacifántos útvesztőit Én jómagam szeretem, de Neked Kedves, bizony súlyosak lesznek, főleg ha nem érted meg, hogy miért mosolyodtam el valamin, vagy miért sírtam akkor, amikor nevetni kellett volna. Nem vagyok egyszerű, most sem. Ahogy több nap van mögöttem Nélküled, annál nehezebben veszem a levegőt és egyre nagyobb idétlenségeket találok ki, mert hiányzol. Innen mellőlem... (zavarodott...) Lehetetlen! Nem jönne Hozzám. De tegyük fel, hogy mégis megtenné... Elkészítem a cédulát, hajtogatok valami karika-félét és ha ezt elolvassa - véletlenül és magára ismerne vagy Bennem épp Rá, akkor kész legyek. Mindennel."
Egy év múlva
Búcsúcédulát kell hagynom, hozzá a levetett gyűrűnek látszó tárggyal. Elválunk? - ez lett a felirat. Álmatlan éjszakáimon forgolódok az ágyamban, ugyanaz a lemez szól szüntelen, boldogtalanságot hirdet, láncokat zörögtet, nemeket dobál, a küszöbön csak egy kisállat ácsorog - ember már nem. Egy évig vártam a társam, hogy közösen lépjünk, hogy szárnyainkat felfelé jussunk, de végül nem jutottunk sehová, csak a múltból már ismert takarodj és hátat fordító, ordító hang maradt. Nincs mire hallgatni, nincs mit elfogadni, nincs ölelés és nincsenek egymást követő reggelek sem. Nem kell cédulákat hagyni és némán nézni sem. Nincsenek közös képek és nincsenek közös utak sem. Nem kell kitalálni mit vegyünk karácsonyra, mit készítsünk és hogy... Mára már tény. Nem jönne Hozzám és ha újra fel is tenném magamban a kérdést, már csak a bólogató "igen elválunk" állja meg a helyét. Hajtogattam, karikafélét... kész vagyok! Nem kellettem.
Búcsúcédula...
A templom ablakán dobtam be a szívem,
mintha nem lett volna ajtó,
csak egy menekülőként jutottam
az oltár elé
"Áldott az Úr..."
csend
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése