Szaggatók

Rég jártam itt... a hiány oka nem kevesebb és nem is több, mint a hiány jelenléte. Hiányzott valami, amiért elmaradtam. Ha nem is sokat, de számomra egy fél örökkévalóságnak tűnt. Nem volt erőm, pedig könyörögtem érte. Hajlékommá vált a fent nevezett hiány.
Valami kétségbeesett őrültként futottam ismételten rossz karokba.
Ma, megkeményítettem a szívemet. Az "ellenségeim" letiporták a lelkemet. Képzeljétek el, ahogy belétek markol egy látszólag jóindulatú, szerethető és szerető ember, majd mind a tíz ujjával a csontotokig karmol. Szétszaggatja az addig kisimított bőrt és elmulasztja az útmutatást. Csak egy pillanat ám... nem tart sokáig, de mégis mindegyik súrlódásnál elvéreztek. Anyagból vagyunk, amit mások roncsolhatnak. Persze csak azt lehet, aki hagyja. Akibe bele lehet markolni és kapaszkodni. Az ilyen emberek másoknak gyönyörűek, csodálatosak, mert anyaguk Istentől való és a durva szövés helyett, finom anyagból valóak. Ezek a finom emberek a két kezüket Isten felé emelik és minden pillanatban Istenre néznek. Akkor is, ha nem kürtölik világgá. Nekik üzenetük van a világ felé, de másmilyen, mint a szétszaggatóknak. Teljesen más. Ők a zarándokok. Ők Istenbe kapaszkodnak és érzik... Érzik Jézus jelenlétét. Hívják őt. Magukba szívják....

Én sokszor éreztem a hiányát, nagyon sokszor nyomorultul éreztem magam és olyan isten felé futottam, aki nem fejezte be a megváltást, mert ő nem az volt, aki . . . fel sem kell feszíteni a keresztre és esélye sem volt feltámadni. Nem is akart, mert ő épp a másik oldalon áll. Minden nap. És gyötri a szaggatókat. Keserűséget, félelmet, szabadítás helyett bilincset ad csak. Állandó rettegést...

Nagyon nehezen tudom leírni ezeket a sorokat, de az elmúlt egy évem fő irányítója a gonosz volt. Istennel "csak" sakkoztam... de Ő nem volt benne. A gonosz olyan embert engedett az életembe, aki bábuként mozgatott. Várakoztatott, fényes jövőt ígért, gyengéd öleléssel magához láncolt, majd levágott magáról, mint az újszülöttet ahogy szokás. Feszült pillanat következett... vajon fellélegzem-e? Lesz-e élet?
Nem várakoztam, a gonosznak még engedelmeskedve bömbölni kezdtem, anyácska mellkasára szerettem volna feküdni, érezni a szíve dobbanását, amit addig hallottam, de Isten terve más volt. Sokkal jobb. Várakozásra intett. És én vártam... azt vártam, hogy le tudjak ülni vele és tudjunk sakkozni.
Hogy miből is áll nekem az Istennel sakkozom?
Őszintén? Imákból, igékből, jelekből, a Bibliából. Ő ad, én meg bújok hozzá, ahogy tudok. Van egy sünöm... Zs. Natan - minap jöttem rá, hogy teljesen olyan a sünöm, mint én. Ha kell, ha nem védekezik és folyamatosan puffog (mondja, mondja, mondja...). A burkolat rajta tüske, de alatta a bőr és szőr... az anyag, Isteni. Csak a tüske válaszfal olyan nehezen áttörhető. Istennek megérte jót alkotni, akkor nekem is megéri egy olyan kisállatot magamhoz ölelni, ami szúr. Valahogy így engedem magamhoz közel a szaggató embereket is.
Nagyon nehéz, de megéri. Még őket is engedni.

Borzasztóan nehéz napok vannak mögöttem és nagyon "nehéz" napok jönnek. Örömteli várakozás, Jézus várása...

Burok hasadásra várok...