Your love surrounds me when my thoughts wage war When night screams terror, there Your voice will roar Come death or shadow, God I know Your light will meet me there
When fear comes knocking, there You'll be my guide When death brings trouble, there You hold my heart Come storm or battle, God I know Your peace will meet me there
Miért pont a vereség?
Miért pont a lemondás?
Miért pont az elhagyás?
Miért pont a távolság?
Harmadik napja írom ezeket a sorokat...
Megnéztem egy fél órás dokumentumfilmet...
Kétszer éreztem, hogy sírni volna jó.
Kétszer éreztem, hogy igen, az a srác ott volt az igazi.
"A mennyben ülök, szent vagyok..."
Isten velem örül...
Minek?
Annak, hogy a saját bőröm nem azonos velem?
Annak örül, hogy fel kellett adnom a legjobb barátomat, csak azért, hogy Ő nehogy szerelmes legyen belém? Hogy le tudjon tenni? Hogy ki tudjon szorítani a szívéből? Ennek örül Isten? Vele örül?
Vele szomorú... Ez szomorú történet. Mint már írtam, kétszer, de ha helyesen akarom számolni, harmadszorra küldi el hozzám őt az Úr.
Miért? Hogy szomorú legyek? Hogy letegyem? Mit? Nincs mit letennem... Nincsenek vágyaim, nincsenek gyengéd vonzalmaim. Nincsen már cél, csak az út. Az Úrral együtt. Az ajándékok meglátását.
Szomorú Isten... Szomorú, mert hiába bátorított minket, hiába adta minden nap az ajándékokat, mi eldobtuk. Eldobtuk egymást. Ettől biztos szomorú és ettől én is szomorú vagyok.
A bizodalom megint más. Bízom az Úrban, bízom Benne. Hiszem, hogy az ő szeretete tökéletesebb az enyémnél felé. Kegyelmesebb, adakozóbb...
Hogy miért nem adhatok? Hogy tehetném?
Évekig halkan, évente 4-5 elküldött e-mail-ben tudattam vele, hogy szeretem és a hiánya nem múlt el. Hogy nem rá volt szükségem? Erre Istennek az volt a válasza, hogy harmadszorra is elküldte. Miért küldte? Általa megismerni? Vigasztalni? Örülni? együtt? Hárman?
IGEN! Hatalmas nagy igen! Hatalmas nagy igen arra, hogy Isten miért küldte.
Könnyebb lenne a gonosznak tulajdonítani, de nem lehet.
Az én identitásom az, hogy Isten gyermeke vagyok és nem tehetem meg, hogy ne szeressek.
Ellenkeznénk vele. Nem tehetem!
Mi van ha egy másik ember mégis megteszi és magára húzza azt a kabátot, ami mindenkinek azt árulja el, hogy mi csak bántjuk egymást? Hogy mi nem vagyunk jók egymásnak? Mert mi így, meg mi amúgy?
Isten mindent lát... Isten okkal engedett minket a szerelembe, Isten okkal adta az esélyt arra, hogy jóvá formálódjunk, hisz mi hárman jól működtünk együtt.
Mi ketten ugyanarra néztünk...
Kérdezhetitek mit vergődök én itt hónapok óta itt a volt szerelmem, barátom után?
A válaszom rövid lesz:
Mint az Edda dal... Elmondom majd...
Most esett le, hogy a legtöbb dalból a legtöbb esetben szeretem "kivenni" a szerelem szót.
Most esett csak le, hogy miért...
Lemondtam róla, azt mondtam Istennek, hogy legyen meg a te akaratod...
Adj új szívet! Vedd el az iránta érzett szerelmemet... és elvette. Lehet hitetlenkedni, de elvette.
Amiről viszont nem vagyok hajlandó lemondani, az a két szempár, amiben láttam Istent.
Ugyan miért lehettünk volna újra és újra egymás életében?
A válasz Istennél van... Nála az igazság...
Nála van Minden... Tőle van Minden...
Tőle kaptuk...
A barátság lélek-folyosó, belül áramló anyag-szellem.
Minél nagyobb a hiány, annál őrültebbé válok,
Egyre szélsőségesebb leszek.
Különbözni fogok önmagamtól, mindentől!
Zavaró érzéseim, álmaimba élem meg,
Szomorúan, erőszakolva alkotok egységet.
Túlcsordul álmom a valóságban,
Ringatnám lelkünk tovább, egymás után, együtt.
Naponta máshogy pulzálna szívem mellkasodon.
Tükörképed lennék; szeszélyes meztelen rohanó.
Tolongó hangos vízesése akaratodnak.
Duzzadó, fellelkesült forradalmára szívednek.
Tágas fennsíkra kísérő vándortárs.
Megújuló tavaszi virágzó jelkép.
Játszó nő; ragyogó elméd őrült hírnöke.
Istennel sakkozom érted!
Túl akarlak élni egész lényemmel!
Magam után akarlak hagyni,
Embereknek, mozgásnak, Univerzumnak,
lángoknak, szeleknek, tengernek!
Rohanj, reszkess, robbanj, remegj!
Maradsz itt Bennem,
Belém vagy írva!
mindig be kell látnom, hogy hiába szeret az ember valakit, ha a másik nem szeret, akkor minden szóért kár. Minden tett feleslegessé válik és kárba vész a sok igyekezet.
Mindig arra vágytam, hogy valaki egyszer, csak egyszer kiálljon mellettem. Alkalmasabbat sem láttam soha 31 év alatt, mint őt... Minden megvolt... a hit, a küzdés, a szeretet, Isten, a kedv, az öröm... de mégis kevés volt...
nem ütött meg, mégis vérzek.
mégis összeestem és magamon ejtettem sebet.
Alkalmatlan vagyok és alkalmatlanságomról a bizonyítványt kiállította.
ahogy bámultam
a szemében a három pontot
a vendégházban
és...
magunkra hagytuk egymást
bennünk
Nem szabad rossznak éreznem magam. Nem szabad, csak azért mert engem nem tudott kitenni a kirakatba és mutogatni... nem szabad elhagynom Istent, csak azért mert neki nem tetszett az a mód, ahogy mi voltunk, ahogy én voltam Istennel. Egyszerűbb mások életét nézegetni... tény. baromi egyszerű...
Őrülten nehéz ahhoz hozzászokni, hogy az érzéseket, gondolatokat csak is Isten kezébe tegyem le. Nehéz hozzászokni, de rájöttem, kell ez a jótevő áldozat, az erő, a csendes erő. Az amivel egymásból visszatükröződünk. Isten mindent lát, jobban mint mi emberek és jobban tudja, mikor és kit szerettünk igazán és méltányolja. Ez a legfontosabb, hogy Ő méltányolja a jóakaratot, azt a "vezérelvet", hogy szeressünk.
Egyeseknek tálcán kínáljuk önmagunkat, ha igazán szeretjük még meg is rágjuk előtte az "ételt", hogy neki kevesebb dolga legyen vele. Kiműtjük a szívünket és elkészítjük, tálaljuk. Hogy lenyeli-e a másik vagy kiköpi, az már Isten vagy az ördög akarata lesz.
Nehéz hozzászokni, hogy valakit a szívedbe zársz, a saját vérednek tekintet, minden nélkül, és ha ez még nem lenne elég, de még megpróbálsz lufikon felmászni az égbe az ő üdvéért. Áldod a pillanatot, amikor leesel és nem halsz bele. A saját örömed lesz, hogy újra felállsz és mész tovább, felé. Mert törődsz vele. Mert fontosabb az ő öröme a sajátodnál. Persze mehet bárhol valaki, nem kell létra vagy lufi, csak képzeld el, hogy mész a másikért, hogy törődsz azzal, hogy neki jó legyen. Persze, lehet hogy nem kapsz érte semmit, de te mész, ha kell, körbe-körbe, ha kell futsz, ha kell elesel, de megteszed. Mész, hogy adhass, hogy kifeküdj elé, hogy minden nélkül, csak csukott szemmel is áld a napot, hogy Isten szeretete benned is él, és az Ő fénye az alapod.
Azért azt elmondom, hogy ne mindenáron fuss. Az életed árán, már felesleges. Hogy a fenébe is futhatnál, csak úgy... ha megteszed, valami olyanért futsz, amibe belehalsz, amitől nem leszel se te se a másik áldott, se a harmadik. Esetlegesen csak érdeken alapuló futások lehetnek, amik személytelenek és Istentelenek. Ha valaki megtapos, ha tudod, hogy semmi jót nem kaptál tőle, akkor kérdezd meg magadtól, hogy miért? Isten vezetett vagy az ördög? Ki adta neked? Ha Isten a válasz, rosszat nem adhattál. Ha az ördög? Akkor egy fél perc örömötök sem volt; és mennyi ilyen van... hány meg hány ember, csak úgy elhallgatja másoktól, hogy ő nem jó ember, hogy ő nem tud szeretni és mennyire nem kapott jót. Vajon őket Isten vezeti?
Baromi nehéz... Baromi nehéz úgy valakivel lenni, hogy ne várj el valamit. Hogy csak feküdjetek egymás mellett és lélegezzetek... Élmény? Igen. Érdem? Igen. Istené...
Olyan természetes, hogy egyesek megvonják a szeretetet másoktól? Nem. Meg lehet vonni a szeretetet? Le lehet tagadni? Az ellenfélhez átállni? Az ördögnek adni azt a részt, amiben szerettél valakit? Persze kérdés, hogy szeretted-e....
Egyet ma megtanultam. Sokan elvárják, hogy olyan légy, mint a tökéletes robot... de ha jól is csinálsz valamit, a legjobb esetben sincs hozzá lélek... nem arra születtünk, hogy tökéletesek legyünk. Nem azért hiszünk Istenben, hogy vég nélkül csak jót tegyünk. Lehetetlen. Ha meg is teszed, vajon hányan fognak érte szeretni? Hányan veszik észre, hogy te tökéletes vagy? Ugyan, előbb egy elmegyógyintézetbe záratnának, mintsem szeressenek.
Igen, egyesek beleléphetnek másokba... egyesek mondhatják, hogy nem szeretlek... egyesek átfesthetik a múltat korom feketére, hogy ne is tudd milyen sokszínű pillanataid voltak. Egyesek megtehetik.
Más dolog, ha valaki mellett kiállsz és futsz... mész... az időt töredékeiben megállsz mellette és megöleled. Visszatükröződsz. Istenből. Felé. Ekkor szabadulsz fel, amikor a lelked azoknak adod, akik viszont szeretik. Azoknak, akik veled együtt futnak.
Szeretni születtünk. Istent és minden embert. Ha valakivel olyan közeli a kapcsolatod, mint Istennel, annak látnia kell, hogy Isten arról az emberről mindent tud. Tudja miért van veled és segít nektek. Isten mind a kettőtöket előbb szeretett. Isten módok és elvárások nélkül szeret. Ezt mindenki tudja. Ha hazudtam, akkor tévedtünk. Isten áldása, hogy két ember találkozhat. Ha már egyszer szétválasztotta őket és mégis találkoznak, akkor lehet hogy a ti szívetek szereti egymást, csak nem hittetek eléggé Istenben, hogy az Ő műve. Ha másodszorra találkoznak és megértették, hogy Isten műve és egymás életének a részei, akkor elfogadják egymást és mennek. Ha pedig valaki mégis fogja magát és elveszi a fényt egyetlen egy embertől is akit szeret, az Isten fényét veszi el a másiktól, önmagából. Igen, Isten mindent tud. Da ha kétszer elhagysz valakit, akkor valamelyik vagy nagyon rossz ember vagy képtelen belátni és elfogadni, hogy dolguk van egymással.
Hogy áldás-e vagy átok?
Futtasd végig az életed! A múltat, a jelent, a jövőt. Vállalod a felelősséget, hogy a szerető szíved korlátozod? Csak azért, mert átoknak látod?
A tévedés jogát fenntartom.
Most itasd meg a lelked és tükröződj vissza azokban, akik rád a fényt vetették... De jusson eszedbe, hogy az a kicsi fa, amit te pár hónapja ültettél el vagy együtt tettétek, az nem egy év múlva fog téged szolgálni. Nem tudsz a törzséhez dőlni se a szerelmeddel se a barátaiddal. De! Odamehetsz és megköszönheted Istennek, hogy a másikat, a testvéredet, a barátodat, a szerelmedet, a munkatársadat az életedbe küldte.
