- Azt mondom, hogy mindenre nem-et mondok, ami itt vagy. Nem tudsz szeretni, hisz nem szerettek úgy, ahogy engem.
- De-de, Te szerettél.
- Mit mondtál?
- Hogy Te szerettél.
- ...És te eldobtad.
- Nem! Nem akartam, hogy olyan dolgokkal kelljen szembenézned és nem akartam fájdalmat okozni.
- Okoztál! Egy éven át. Minden hónapban, napról-napra.
- Azt hiszem nem erre kéne emlékezni, hanem a szépre.
- Szétzúztál mindent, tegnap is ma is. Jött a péntek, tiportál, szombaton is és ma is.
- Ajándékot akartam adni.
- Nem! Kihagytál belőle és egyedül döntöttél, olyan helyzetbe hoztál. Krisztinát egy éve nem láttam és el kezdtük tervezni, hogy...
- csak örülni kellett volna az ajándéknak és visszautasítani, mert nem beszéltünk róla másfél két hónapja. (közben arra, gondoltam, hogy majd mindegyik barátnőmnek meg tudtam mindent adni, amit szeretett volna és ilyenekből nem volt baj...)
- Nem tudsz te semmit az érzéseimről, hogy min megyek keresztül.
- Minap is kérdeztem, a válaszod pedig az volt, hogy majd egyszer elmondod, én meg bólintottam, hogy várni fogom. Te kinézed belőlem, amiket mondtál?
- Kinézem, mert már volt a nyakamon a kés.
- ...hallgattam és kimondtam: egyszer, gyógyszerektől és alkoholtól függő voltam, de már nem tudnálak bántani.
- De bántasz. Nem kést, akár pisztolyt a mellkasomhoz...
- Mit mondtál? pisztolyt? Nem! Gyermeket a mellkasodra.
- Ha-ha-ha
- Nem vicces, nem ártanék neked, mert szeretlek.
...
- sajnáltatod magad a blogon és ömlengsz másokkal.
- nem így van, akkor minek olvasod? minek?
- már megírtam, mert minden reggel érted is imádkoztam és tudni akartam mi van veled.
. . .
Egy beszélgetés két olyan embertől, akik gyakorlatilag feláldozták magukat, hogy a másiknak jobb legyen és bele is estek abba a csapdába, hogy ők majd megoldják, de nem tudták.
Mindegy hogy ki bánt kit, vagy ki előbb vagy utóbb. A szeretet erejének felül kéne emelkednie minden probléma fölé és újult erővel, ahogy Wass Albert is írta: "Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat..." már ha érthető, hogy mire is gondolt vagy gondolta a fene...
Nehéz feladat minden nap úgy kelni, hogy nem a barátom ébreszt és hogy nem tudom milyenek az órái, csak a sajátomat érezhetem, hogy valami nem okés.
Hamarosan kijelenthetem (nem önsajnáltatásból, okos ember kell a bevallásához), hogy depresszióhoz közeli állapotot érzek. Súlyosak a vádak, akárkitől is származik. De minek is panaszkodnék? Megvannak a végtagjaim, látok, tudok beszélni, már kiabálni is és nagyra nyitni a számat....
Istenem nem értelek!
Azt kérdeztem tőled... vagyis azt kérdeztem, hogy ha te akarod, hogy az életemben jelen legyen, akkor indítsd vissza hozzám és engem hozzá... és megtetted, indítottál minket. De akkor most mi van?
Mit akarsz mondani nekünk? Egyértelműbben kérne jelelned, mert így lehet egyikünk sem érti.
Ha egymás mellett akarsz tudni minket, akkor segíts minket és indíts szeretetre!
Mit akarsz velünk? Miért adsz vissza egymásnak és újra el? Nem látod, hogy szeretjük egymást?
Uram NEM értelek!
(és ez már nem a szerelemről szól)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése