. . .

Azt hiszem, amikor rossz fát teszünk a tűzre, az elég. Porig és nem lehet kivenni onnan, csak a nagyon kicsi darabkákat... A rossz fát tettem magamra is ilyen. Sok olyan ember, akik érdemtelenül megkapták az ember szívét... csak úgy, mert miért ne adná az ember, ha már van és ha ajándékozhat.
Igen. Jó dolog odaadni valamit, ami nem tőlem való.
A másiknak nyújtani ok nélkül, elvárás nélkül talán, de valahol azt hiszi az ember, hogy jó helyen lesz és talán megbecsülve.
Talán az idő, sok a együtt töltött nem engedi majd, hogy fájdalmat okozzon, se nekem, se magának se másnak.
Talán... Ha jól végeztük a dolgunk örökre egymás életébe maradhatunk, ha ne, akkor elég. Letagadható kis semmi marad...
Nem tudom.
Azt hiszem, soha de soha nem volt nagyobb szükségem még Istenre, mint az év végén, amikor porig égettek és még mosolyogtak is hozza, mással együtt...

Hinni Istenben! Emberben már nem!

Isten jó, de az ember tényleg más és már nem tudom hinni, hogy nem bántanak...
gyönyörűek, mint a rózsa, de annak is van tövise...